Hálátlan kölyök!

Utamban nem áll senki,
Csak én magam.
Anyám, szeretgess meg hamar!
A kötelet hagyd rám,
Te, ki mindig jót akartál, cirógattál, ápoltál.
S én, száraz szemű tapló ki,
Oly sokszor megsértett.
A dunába vess, legyen vége
Örökös fájdalomérzetednek!
Vége lett végül, csak nem úgy ahogy én akartam.
A kötelet hagyd rám, Anya!
Nemsokára találkozunk…
Vagy nem.
Ki tudja hol van?
De remélem, hogy jól vagy.
Remélem, már nem sírsz
S szenvedsz úgy, mint e földi pokolban.

Hol a kisvasút elvitte az orvost,
Ki megmentett volna.
Ki boldogságod, bájodat visszahozta volna!
Nem maradt már más, csak a halálhörgésed végül.
Az arcod ami már csak torul, nem szépül,
S az én arcom is torzul már,
Folynak róla a könnyek.
Apám is sír már, pedig őt még nem láttam így.
Sírod felett minden lélek megszakadt,
Hogy nem hallhatjuk többé már a
Bársonyos, vidám hangodat.
S eszembe jut a sok rossz,
Amit hozzád vágtam.
Pedig gyermekként, csak a figyelmedbe vágytam.
SAJNÁLOM, ANYA!

Májusi tél

Üres toronyharang hangja cseng szívemben.
Hol nem jár senki sem,
Vagy aki mégis, az halott.
Mert a beköszöntő rideg télben,
A fagy nem csak a bőrünkig hatott.

Nem csak a bőrünkig, a lelkünket is érte,
Így szerelmünk sem lesz többé a szívünk éke.
Nem fénylik, sőt ragyog
Úgy már mint régen

Talán még a deres föld is foróbb, mint a vágyaid!
Gyerünk, mondd el ha nem szeretsz!
Mire vársz…?
Tudom úgysem maradsz!

Amilyen forró volt az a májusi nap mikor találkoztunk,
Oly hűvös most élettelen kezem.
Jól vagyok, értem már ne aggódj.
Tudom védkeztem.
De érted tettem.