Blanka 8 éve táborozott először nálunk, azóta is követjük a sorsát, segítünk neki ahol csak tudunk. Most épp az önállóvá válásban, hiszen neki is – mint sok hasonló kortársának, akit egy gyermekotthonban ér a nagykorúság – hirtelen kell megtanulnia saját magáról gondoskodni. Havi 40ezer plusz a családi pótlék, ezt kell jól beosztani ételre, ruhára, tancuccokra, szalagavatóra és érettségi tablóra. Halkszavú, szerény lány, igyekszik mindenkihez alkalmazkodni és olyan láthatatlannak lenni amennyire csak lehet, kérni sosem kér, és elfogadni is nagyon nehéz neki bármit.

Pár nappal ezelőtt, amikor találkoztunk, szemlesütve kérdezte, hogy tudok-e szerezni neki egy cipőt, mert az egyetlen, ami van neki, egy nyári vászon, az elszakadt. Legalább ötször hozzátette azt is, hogy nagyon szégyelli magát, de most már muszáj kérnie, mert fázik. Másnapra sikerült kettő, talán egyszer-kétszer használt téli cipőt szerezni pont megfelelő méretben, de a Plazában, ahol találkoztunk, végül vettem neki egy átmenetit is, ami majd tavaszra lesz jó. Nagy volt a boldogság, ő örült a cipőknek, én pedig örültem, hogy ezt a problémát is expressz hamar megoldottuk, majd szemmel láthatólag nagyon gyorsan túl is léptünk az egészen. Az eset azonban azóta sem megy ki a fejemből, folyamatosan kavarognak bennem mindenféle érzések és gondolatok. Leginkább az a mondata visszhangzik, hogy szégyelli magát, mígnem rájöttem, hogy igazából ÉN SZÉGYELLEM MAGAM!

Szégyellem magam, hogy egy kislánynak szemlesütve kell cipőt kérnie, mert nem vettem észre, hogy dupla zokniban, vizes lábbal jön-megy télvíz idején. Szégyellem magam minden más körülötte lévő felnőtt helyett is, aki ezt szintén nem vette észre.

Szégyellem magam, hogy az első gondolatom az volt, hogy használt cipőt szerezzek neki, pedig a XXI. század Európájában minden gyerek egy újat érdemelne, amit magának választ. Szégyellem magam, hogy közben az én szekrényemben legalább 10 pár olyan cipő van, amit talán egyszer volt a lábamon és valószínűleg soha többet nem is lesz.

Szégyellem magam minden felnőtt helyett, aki miatt ez a kislány ilyen helyzetbe került. Szégyellem magam minden felelős helyett, aki hozzájárul egy olyan rendszer működéséhez, ami nem tud cipőt biztosítani egy családja által elhagyott gyereknek.

Az egyetlen dolog, ami miatt NEM SZÉGYELLEM magam, hogy pénzt kérjek az alapítványunk számára, hogy még sok száz Sárához hasonló, gyermekotthonban felnőni kényszerülő gyerekeknek biztosíthassunk védőhálót ilyen, vagy akár ennél sokkal súlyosabb krízis helyzetekben.

Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány vezetőjének írása