Nemrég ünnepeltük Anna – hívjuk-e történetben Annának – 18. születésnapját. Hagyományainkhoz híven sütöttünk tortát, és kapott egy albumot a gyerekkori képeiből, legalább azokból, amik Világszép programokon készültek. Rögtönzött kórusunk énekelt, elcsattant pár poén a saját jogon vásárolható cigiről és alkoholról… közben eszembe jutott lányom 18. szülinapja, ami nemrég hasonlóan kezdődött, de teljesen másként folytatódott. Mert míg vele csupa örömteli dologról beszéltünk a tortázás közben, addig Annából csak úgy áradtak a félelemmel és bizonytalansággal teli kérdések.
Kezdjük azzal, hogy miután az otthonban is megkapja este a tortát, rögtön csomagol, mert másnap költöznie kell a számára kijelölt utógondozóba. Elvileg mázlista, neki jutott hely, ráadásul egész jó környéken és állapotban lévő. Arról viszont, hogy pontosan mikor és ki viszi át, ki és mi várja ott a személyes cuccain kívül, semmit sem tud. Minthogy arról sem, mennyi ellátást kap és azt hogyan tudja elkölteni. „Nem lesz könnyű beosztani, de segítünk!” – 39 ezer forint, ennyi utalványt kap étkezésre, tisztálkodásra, tanszerekre, egyebekre havonta. Plusz tán ugyanennyi ruhapénzt is évente egyszer. Hirtelen megint eszembe jut a lányom – pont ennyibe kerül az a cipő, amit szeretne megvenni őszre… basszus, tényleg, hogy lehet ezt mindenre beosztani?
Pedig Anna elég önálló és szorgalmas, 2 éve diákmunkázik, így valószínűleg menni fog az az 1 év, ami hátra van még a suliból.
Ha betartja a szabályokat, rendesen jár suliba, nem balhézik, akkor maradhat az UG-ban érettségiig. Reméli, legalább látogatóba visszamehet a gyermekotthonba, ahol 16 évig élt, és ahol a testvérei maradnak.
Előkapunk egy plüssmackót: még sosem aludt egyedül egy szobában – vallja be halkan, így talán könnyebb lesz addig, amíg az új szomszédaival megismerkedik.
Hirtelen a közelgő érettségire terelődik a szó – ez újra nagyon hasonlít az otthoni szülinapos beszélgetéshez. „Nyugi, menni fog, ebben is segítünk!” Felsoroljuk, melyik tárgyból melyik kollégától vagy önkéntestől kaphat segítséget, korlátlanul. Felmerül pár ötlet, ahonnan ösztöndíjra pályázhat – Anna azon kevesek egyike, akinek esélye is van rá. Ha másra nem, a Világszép Ösztöndíjra mindenképpen számíthat, így egyike lehet annak az 1-2 fiatalnak, akit évről évre ezzel is tudunk segíteni az oktatási rendszerben való bennmaradásban. Kiszámoljuk, mennyi idő kell tanulásra, mennyi munkára, hogy még pici maradjon barátokra, vagy arra, hogy csak úgy nézzen ki a fejéből.
Szerencsére a vége felé Anna álmai is előjönnek: milyen felnőtt munkát szeretne, és mennyi fizetést, hogy legalább az albérlet legyen szép. Szeretne-e családot, gyerekeket… és lassan Anna is ugyanúgy csacsog, mint a saját lányom legutóbb. Egy pillanatra, legalább a születésnapján elfelejti, hogy ő bizony nem olyan szerencsés, mint azok, akiknek a gép saját, gondoskodó családot dobott. Mi pedig ott leszünk mellette, hogy amennyire csak lehet, megadjuk számára a biztonságos puha átmenetet a felnőttkorba.
Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány vezetőjének írása