Helga története – nevezzük e cikkben Helgának – még tavaly nyáron kezdődött, amikor együtt tölthettem vele egy hetet az alapítványunk balatoni táborában. A hőség ellenére hatalmas fekete ruhákban érkezett, egyedül karján az önbántás nyomait nem takarta el, szándékosan. Arcán ijesztően vastag fekete smink, testékszerekkel teli, fejhallgatója alól ordított a zene. Nem sokkal korábban került be a gyermekotthonba, belegondolni is fáj, vajon miért. Megközelíthetetlen volt, és bár ez megjelenéséből is elsőre nyilvánvalóan látszott, kemény hangon közölte mindenkivel naponta többször is: nem bírja az érintést, nem akar senkivel beszélgetni, pláne játszani. Az én csoportomba került, rengeteg hasztalan próbálkozás után én egyre jobban csak befeszültem, és a hét végére sem látszott előrelépés. Bevallom, féltem Helgától, és kudarcnak éltem meg az egészet.
Idén újra egy csoportban táboroztam vele, ismét feketében, de már smink nélkül érkezett. A bemutatkozó körben azt mondta nem emlékszik rám – egy cseppet sem nehezteltem rá, az elmúlt egy évben csak a gyermekotthonban úgy 50-60 különböző felnőtt fordulhatott meg körülötte, mi meg pont elkerültük egymást, és a kollégáim folytatták vele a finom kapcsolatépítést. Emlékeztem tavalyi szabályaira, így szépen lassan kezdtük elölről. És haladtunk!! Elsőre csak rövid beszélgetéseink voltak, a 3. napon már a cigizésnél is mellé ülhettem.
Az utolsó estén általában érezhetően megnő a feszültség a táborban, minden gyerekek teljesen egyéni módon éli meg, hogy bizony holnap újra vissza kell menni arra a helyre, ahová nincs ember, aki szívesen menne. Helga konkrétan dührohamot kapott – állítása szerint a pasi miatt – mindenki riadtan, tisztes távolból figyelte az eseményeket. Én voltam ott felnőttként, hát odaléptem hozzá, és lesz, ami lesz, megöleltem, majd azt mondtam neki – joggal vagy dühös, sajnálom, hogy ilyen szomorúnak látlak. Ez lett számomra az idei év legszebb pillanata: Helga hagyta, hogy hosszan öleljem, és végre úgy sírt, ahogy egy igazi kisgyereknek kell sírnia.
Hogy miért mesélem el ezt?
Mert meggyőződésem, hogy nemcsak az én munkámba férnek bele az érzelmek – néha többet érünk el empátiával, megértéssel, odafigyeléssel, mint görcsös akarással.
Mert vezetőként kifejezettem fontosnak tartom, hogy munkatársaim lássák, nekem sem megy minden elsőre, sőt! Sokat tanulok én is, és a beosztottaim is abból, amikor a táborokban én vagyok az ügyetlenebb, aki segítségre szorul, de legalább nem adom fel.
Mert úgy gondolom, hogy nem csak a mi szervezetünkre igaz az, hogy a legszebb eredmények csak köztes kudarcok, lassú és kitartó munka után jönnek. Ezért is kell megünnepelni őket!
Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány vezetőjének írása