anyja lánya: Minek nevezzetek
Világszépek – a Világszép blog egyik rovata, a blog esszenciája, ahova Világszép gyerekek, fiatal felnőttek írásai kerülnek művésznevek alatt. A rovatot “anyjalánya” indítja el, írásai havi rendszerességgel jelennek majd meg.
Őszintén szólva egy ideje már felmerült bennem a kérdés, hogyan tudnám megosztani a saját történetemet. Az elkövetkezendő sorokban megpróbálom elmagyarázni miért éreztem sokáig azt, hogy jobb, ha megtartom magamnak az egészet – és végül miért döntöttem a történetem elmondása mellett.
A mai világban nagy probléma, hogy az embereket gyakran nem tehetségük, hanem tragikus sorsuk alapján ítélik meg és értékelik. Tisztában vagyok vele, hogy jóindulatból teszik, mégis sokszor inkább ártanak vele. Velem is többször történt ez. Arra lettem figyelmes, hogy lassan az egész személyiségem a trauma köré épül, innentől kezdve pedig elveszítem önmagam. A sztorim elmondásával elsősorban az a célom, hogy minél többen megértsék, miért vagyok az, aki jelenleg vagyok.
Bár eleinte tetszik az emberek érdeklődése, gyakran úgy érzékelem, hogy ezen túl csak sajnálat tárgya, esetleg ha ismertségre vágyom, akkor egy tökéletes marketingfogás lettem. Nem a tehetségem és a rátermettségem kerül előtérbe, hanem a rossz gyerekkorom, mert az biztosan érdekesebb, mint amit csinálok, létrehozok, amilyen vagyok és ahogyan vagyok. 20 évesen a szobámban ülve – kicsit megbánva, hogy minden második emberrel megosztottam a történetem – elgondolkodtam azon, hogy szükséges volt-e megnyílni és sebezhetővé válni annyi ember előtt.
Kettős érzések. Egyfelől örülök, mert volt aki megértette, és ugyanúgy tekintett rám azután is. Másfelől viszont lehetőségem sem volt dönteni arról, ki mennyit láthasson belőlem, mert egy kis faluban nevelkedtem, ahol mindenki tudta, hogy gyermekotthonból jöttem. Én, a zacis. Természetesnek vettem, hogy mindenki tudja rólam, ki vagyok és még csak egy pillanatra sem fordult meg abban a kis naiv, fiatal fejemben, hogy nekem kell döntenem arról, kivel szeretném megosztani a történetemet, és kivel nem. Nincsenek tökéletes életek, minden egyes embernek vannak dolgok a múltjában, amikről nem szívesen beszél. Ezektől függetlenül is tudok kapcsolódni a másikhoz, és csakis rajtam áll a múltam elmesélése.
Fontosnak tartom a saját történetem megosztását, és megismerhetővé szeretném tenni mások számára, anélkül, hogy tudnák a nevem. Túl sok időt vett el az életemből, mire rájöttem, hogy van a múltbéli és van a jelenlegi énem. Bár még mindig harcban állok a múltam elfogadásával, muszáj megtisztelnem magamat azzal, hogy nem keverem össze a jelenemmel. Helyette megpróbálom kiírni magamból, feldolgozni és elfogadni.
Mikor eldöntöttem, hogy név nélkül fogok írni, sok lehetséges művésznév megfordult a fejemben. Na jó, nem fogok hazudni: fogalmam sem volt mivel tudnám azonosítani saját magam, de aztán kaptam egy ötletet. „Tudod van az a film, “Egy boltkóros naplója” és benne van a “Zöldsálas lány.” Nem, nem tudtam. Viszont ennek hatására felötlött bennem a „Farmerkabátos lány”, de szerencsére hamar el is illant ez a gondolatom. Ezen kívül volt még pár ötletem, mint például: “Zacis” (a gyermekotthonosok így hívják maguk között egymást), “Csak egy zacis”, “Egy zacis a sok közül”, “Hamis zacis” (mivel nem az egész életemet töltöttem intézetben, vannak, akik fake-nek tartanak), Sushi roll (szóra sem érdemes). Aztán rájöttem, hogy valójában volt már egy névötletem, csak nem voltam benne biztos. Na, nem is kerülgetem tovább, mint macska a forró kását, elmondom végre minek nevezzetek.
Hihetetlen meglepő, de a megoldást – vagy talán így a legjobb: művésznevemet – gyerekkorom inspirálta.
Szerencsésnek mondanak, ha a gyermekotthonból nevelőszülőhöz kerülsz. Szerencsés is voltam, végül is a gyermekotthonnál jobb volt. Legalábbis számomra, eleinte mindenféleképpen. Sosem volt normális anyaképem kicsiként. Volt egy nevelő ”anyám” és egy „édesanyám”. Az édesanyámmal onnan indultunk, hogy „ne szeresd a nevelőanyádat, mert nemsokára hazaviszlek!”, egy idő után ez átváltozott arra, hogy a „a lányomat pótmama neveli és nagyon jó ott neki!”. Nevelőanyukámtól eleinte szeretetet, kis idő után pedig bántó szavakat kaptam. Az évek alatt kiderült, hogy “semmit sem érek, senki nem lesz belőlem, nem fogok leérettségizni sem, olyan leszek, mint az anyám”. Kénytelen voltam “megvilágosodni”, és kiderült, hogy időközben leérettségiztem, másodéves egyetemi hallgató vagyok, és nem olyan lettem, mint az anyám.
„Olyan leszel, mint az anyád!”. A bántó szavak néha inspirálóan tudnak hatni. Gondoltam, ezt megjegyzem emlékeztetőnek. Annak ellenére, hogy ő adott nekem életet, nem tudom az anyámnak tekinteni, de azért mégiscsak, mit mondhatnék…
anyjalánya a nevem, és szeretném veletek megosztani a továbbiakban bővebben is a történetemet.
anyjalánya – Minek nevezzetek (Bánfalvi Eszter előadásában): https://www.youtube.com/watch?v=ucNFgXszlC0&ab_channel=Vil%C3%A1gsz%C3%A9pAlap%C3%ADtv%C3%A1ny