Amikor az ember kezd felnőni, folyamatosan azt a kérdést teszik fel neki szülei, ismerősei, rokonai – igazából konkrétan mindenki -, hogy „Jajj, mi lesz belőled kislányom?” „Mivel fogsz foglalkozni, ha felnősz?” „Azért egyetemre mész, ugye?”. Ezeket a kérdéseket én is megkaptam. Mondjuk a szüleimtől pont nem, de helyette nevelőanyám elég sokat nyaggatott velük. Ilyen és ezekhez hasonló nyalánkságok, amitől őszintén néha kirázott a hideg… Na jó, még most is így érzek, ha valaki megkérdezi tőlem 🙂 . Mégis hogyan tudhatnám, hogy mi akarok lenni, ha még abban sem voltam igazán biztos, hogy a középiskola végéig eljutok, nemhogy még reménykedhessek abban, hogy lesz valaha egy érettségim?! Ne értsetek félre, nem azért gondoltam ezeket a dolgokat úgy ahogy, mert butának éreztem magam a tanuláshoz (oké, néha előfordult ilyen is), hanem mert akkoriban mindent fontosabbnak éreztem, minthogy a jövőn gondolkozzam. A jelenben akartam lenni, és megélni milyen igazán tininek lenni, persze ésszerű körülmények között, haha. Hát, most így elgondolkodva, csinálhattam volna jobban is ezt a tini dolgot, mert belegondolva elég „gáz” voltam; nem jártam el még bulizni sem, semmi olyan meggondolatlan döntést nem hoztam, ami visszavonhatatlanul rosszul sült volna el, még rossz társaságba sem sikerült kerülnöm. Mondjuk, nem hiszem, hogy pont ezek a dolgok határoznák meg a jó tinédzseréveit az embernek, de valljuk be őszintén, elég sok szülő erre gondol, ha azt mondod neki, te csak élvezni akarod ezeket az éveket.

De kanyarodjunk vissza egy kicsit a „mi leszek, ha nagy leszek?” részre. Megvallom nektek az őszintét, fogalmam sincsen, pedig tudom, tudom… „igazán eldönthetnéd már!” Most vagyok 18 éves, éppen egy OKJ-t végzek, ami annyira sem érdekel, mint… (valami jó hasonlatot találj ki ide, Loretta!) LORETTA). Ha esetleg érdekelne Titeket mi az – bár, ha nem érdekel, akkor is elmondom, mert miért ne olvass el plusz egy sort, ha már itt vagy, hehe: most vállalkozást és bérügyintézést tanulok, ami leginkább annyit takar számomra, hogy unalmas. Nem tudtam hova, minek, kinek menjek tovább, szóval maradtam plusz egy évet a középsulimban, de remélhetőleg jövő ilyenkor már az egyetem padjait fogom koptatni! Ugyanis végre megtaláltam azt a szakot, ami szerintem igazán nekem való, legalábbis nagyon remélem: Kommunikáció és Médiatudomány. De ha véletlen nem úgy sül el, ahogy gondolnám, akkor sem lesz katasztrófa, mert az ember bármikor válthat, csak bátorság és kitartás kell hozzá, ami mindenkiben megvan, még akkor is, ha te nem így gondolod. Magamból kiindulva tudom csak, de ha én merek változtatni, akkor szerintem mindenki képes rá. Ami pedig a tinédzser éveimet illeti, szerintem kihoztam belőle a maximumot a körülményekhez képest, sokat csalódtam, hibáztam, vakon bíztam emberekben, naiv és talán még szerelmes is voltam, de mindez megérte, mert minden rossz döntésemből tanultam valamit.  Persze voltak pozitív dolgok is: megtaláltam azokat a barátokat, akikre mindig számíthatok, és ők is rám, kezdem egyre jobban megismerni önmagamat, még leérettségiznem is sikerült, és nem bánok semmit, mert így lettem az, aki vagyok, és büszke vagyok arra, aki lettem, még akkor is, ha néha nem hiszek benne, hogy büszke lehetek magamra.

Szóval a „Mi lesz belőled kislányom?” és ehhez hasonló kérdésekre annyival válaszolnék, hogy egy értékes ember, aki önmaga, mindig elmondja az őszintét, és szeretettel közeledik az emberekhez, vagy csak simán Lázin Loretta Kitti.