A Világszép Alapítvány 12. születésnapja alkalmából Wirtz Ágnessel beszélgettünk, ahol többek között szóba került az alapítvány múltja, jelene és jövője. Az interjút készítette: Lázin Loretta

Mit csinál a Világszép Alapítvány? 

A Világszép Alapítványt 2010-ben alapítottuk férjemmel, Albrechttal. Azóta állunk olyan fiatalok mellett, akiket kiemeltek családjukból, ezért gyermekotthonokban vagy nevelőszülőknél élnek. Megkapnak mindent, ami a fizikai létezésükhöz szükséges. Amiben súlyos hiányt szenvednek: a valódi, személyes, bizalmi kapcsolatok, a szülői szeretet és az ezek révén kapott minták. Ezzel az óriási deficittel kikerülve az állami gondoskodásból, alig van esélyük az önálló, boldog, felnőtt életre.

Munkatársaink óvodás kortól az önálló felnőttkor megkezdéséig igyekeznek pótolni azt, amit a gyermekvédelmi rendszer nehezen tud számukra megadni. Mára több mint 150 gyerekhez kapcsolódunk.

Egymásra épülő, illetve egymást erősítő programjaink – az “egy gyerekre egy felnőtt” elven működő mentorprogram, a táborok, évközi csoportos foglalkozások, élőszavas mesemondás, valamint az inkluzív Pendula óvoda- azt célozzák meg, hogy fejlődjön a fiatalok önértékelése, önbizalma, megtanulják elfogadni és szeretni önmagukat. Így felnőve legyenek céljaik, pozitív jövőképük, képesek legyenek a felelősségvállalásra és az öngondoskodásra. Valódi kapcsolatokat, szeretetteljes jelent és inspiráló jövőképet adunk a gyerekeknek.

Mi a különbség az alapítvány 12 évvel ezelőtti és mai víziója között?

A szenvedély, az érték, a cél megmaradt. Egy fiatal számára aligha tudok nehezebb helyzetet elképzelni, mint azt a fajta teljes kiszolgáltatottságot, amit egy állami gondozásba kerülés jelent. Ha családjából, illetve megszokott helyéről kiemelik a gyereket az eleve trauma számára. Ehhez pedig egy újabb traumaként társul az, hogy onnantól kezdve egy gyermekotthonban kell élnie. A lényeg, hogy kapcsolódhassunk és képesek legyünk átadni nekik azt az üzenetet, hogy a történtek nem az ő hibájuk. Amiben sikerült nagyot fejlődnünk, az a segítség mikéntje, az, hogy sokkal szélesebb a módszerek tárháza. Míg az elején még csak táboroztattunk, ma már ez az 5 programunk közül egy. Nagy lépés volt, hogy a kis lelkes pár fős “start up” csapatból komoly szervezetté tudtunk válni, jelenleg 30 állandó világszép munkatárssal, 88 általunk képzett önkéntessel – mesemondók, mentorok, foglalkozásokon és táborokban segítők, 37 táboroztató, foglalkozásvezető és a többieket a háttérből segítő szakemberekkel, közel 30 külsős kollégával, akik feladata hogy olajozottan működjön a verkli, a könyveléstől a kommunikációig. Nagyon sok tapasztalati tanulás vezetett a mai működésünkig. 

Miért pont a gyermekvédelmet választottátok? 

Úgy gondolom, hogy mindenhol kell a segítség egy társadalomban, viszont én abban hiszek, hogy a valódi segítség az személyes. Ilyenkor meg kell találni azt a személyes kapcsolódási pontot, ami ezt a tüzet elméleti és zsigeri szinten is egyaránt fűti. Ha ezt megtalálom, akkor tudok hosszútávon egy alapítvány és egy ügy mellett elköteleződni. A férjemmel minket annyira mélyen megérintett a szakellátásban élő kisgyerekek, fiatalok helyzete, hogy nehezebb, kiszolgáltatottabb helyzetet alig tudtunk elképzelni. Ezért köteleződtünk el irántuk.  Aztán megérkeztek azok a pillanatok, ami végül az egész működésünk, motivációnk és lankadhatatlan lelkesedésünk velejét adják: miután megismersz egy gyereket, egy besorolás, elmélet, statisztika helyén, megjelenik egy szempár, megismerkedsz egy táborban és onnantól kezdve érzed, hogy mostantól ÉRTE is vagy. 

Milyen érzések kavarognak benned? Gondoltad volna, hogy idáig eljut az alapítvány?

Érdekes, mert egyáltalán nem. Tényleg nem ezzel a céllal mentünk neki, nem vagyok az a típus, akinek pontos tervei lennének a jövővel kapcsolatban. Inkább belső intuíciókból, érzésekből dolgozom. Abban pedig mindig az volt, hogy amit éppen most csinálunk az fontos, és hogy oldjuk meg az aktuális kihívásokat és legfőképp, hogy leszünk még jobbak, ügyesebbek. Viszont azért tíz év elteltével már előfordul, hogy bizonyos ünnepeknél megállok, körbenézek és visszagondolva azt tudom mondani, hogy hatalmas nagy boldogság és büszkeség van bennem. Nem magam, hanem a csapat felé, hogy ennyi csodálatos ember tudott csatlakozni egy álomhoz, ami sok különböző álomból egy közössé tevődött össze. Nagyon boldogító érzés, hogy piciben igyekszünk egy olyan világot megteremteni magunk körül, amiben jó együtt lenni. Én ezt korábban mindig sokkal könnyebbnek képzeltem, szinte magától értetődőnek, de 12 év alatt megtanultam, hogy talán ez a legnagyobb kihívás. Nem elég az a sok közös érték bennünk, hogy pl. mindannyiunk szíve lelkesen dübörög a gyerekekért, hanem ez egyben egy komoly munka is, és sok energia, hogy megteremtsünk egy stabil, bizalomra épülő kis közösséget. Ebben a 12 évben nagyon sok munka, rengeteg csodálatos pillanat van, amik közül sokra azt mondanám, hogy már azért az egyetlen pillanatért is megérte az egész. 

Tudnál most hirtelen egy ilyen pillanatot mondani?

Volt egyszer egy lány, aki már az elején nagyon feltűnt nekem, mert már akkor erős véleménnyel rendelkezett, nagyon karakán volt. Mikor megérkezett a táborba a második évben, ő volt az, akivel sose volt probléma, mindig kedves volt. Láttam, hogy a lányok között is ő az, aki mindig a másikra figyel és ritka finoman gondoskodó. Az egyik tábor végén olyan közel kerülhettem hozzá, hogy már nem az a lány volt, aki azt éreztette, hogy nincsen soha semmi baja, hanem egyszer csak kinyílt és megajándékozott azzal, hogy megmutatta, hogy miért is szomorú. Csak negatívan tekintett saját magára, és mikor én mély meggyőződéssel duruzsoltam neki, hogy hiszen ő annyira csodálatos, olyan szerethető és olyan szép. Hirtelen áttört a gát, csak sírt, zokogott, ami a végén átváltozott egy nagy öleléssé. Máig látom, ahogy ott ülök vele a paloznaki Meseközpont egyik zugában és csak folynak a könnyeink. Ezt a pillanatot már nem veheti el tőlem senki, örökre az enyém, illetve a miénk marad.

Miért lett Világszép az alapítvány neve?

Mivel első módszertanunk a mesélésre épült, ezért volt “Meseközpont Alapítvány” az első nevünk, ami egyben munkánk egyetlen helyszíne is volt, a paloznaki csodás birtok, ahol máig is táboroztatunk. Ez a hely máig is megtartotta nevét. A mesélés még ma is fontos része szakmai programunknak, de nagyon sok más módszertani elem került mellé, és közben megépült a budapesti központunk, illetve óvodánk is. Emiatt egyszerűen kinőttük a Meseközpont nevet és tágasabbat kerestünk, ami jobban tükrözi azt, amit csinálunk. 

Lori, te kezdetektől velünk táborozol, emlékszel arra, hogy volt egy tábor, amikor a Világszép nádszálkisasszonyt meséltem el és ezzel a mesével dolgoztunk? Ti voltatok a “Nevelőszülős -TEGYESZ-es” csapat. Akkor már 5. éve minden évben együtt táboroztatok, és a tábor végén felvetettük, hogy találjatok nevet a csapatnak.     

Igen, emlékszem. Azt kértétek tőlünk, hogy nevezzük el magunkat. Mi mindenképp szerettünk volna valami meséhez kapcsolódó nevet kitalálni. Ezért úgy gondoltuk, hogy legyen a nevünk Világszépek, ha már úgy is ez a mese volt a téma. Emlékszem még meg is kérdeztétek tőlünk, hogy mi elindulnánk-e a legszebb szépért, illetve az mi lenne számunkra.

Te mit mondtál akkor?

Amilyen reménytelen álmodozó voltam akkoriban, úgy gondolom, hogy biztos, azt mondtam elindulnék érte. 

Mi is egy olyan nevet kerestünk az alapítványnak , ami egy közösség, egy falu neve lehet, hisz addigra annyian lettünk, mint egy kis falu közössége. Van az a mondás, hogy egy gyerek neveléséhez egy egész falu kell. Egyben olyan nevet kerestünk, amivel Nektek is, egy új és szerethető megnevezést adhatunk, hisz mi mélyen hisszük, hogy minden gyerek VILÁGSZÉP. És nem mellesleg minden felnőttben is ott él az a VILÁGSZÉP, csak rajtunk múlik, sikerül-e újra meg újra feltárni, meglátni. És akkor emlékszem, egyik reggel ugrott be, hogy a ti csoportotok egy igazi közösséggé alakult az évek alatt és nincs jobb név annál, amit ti a saját kis közösségeteknek adtatok. Így lettünk Világszép Alapítvány. 

Mit tartogat a jövő az alapítvány számára? 

Tudjuk, hogy akkor tud az alapítvány hű maradni az értékeihez, ha személyes marad, ezért nem leszünk túl nagyok. Mikor kidolgoztuk a rövid- és hosszú távú stratégiánkat, eldöntöttük, hogy az alkalmazottak száma ne haladja meg az 50-et. Szeretnénk, ha továbbra is megmaradna a falu érzése, hogy mindenki ismerjen nagyrészt mindenkit. Azzal tisztában vagyunk, hogy több segítség kell ahhoz, hogy pénzt gyűjtsünk, mert akkorára nőttünk az alapítás óta, hogy már nem tudjuk a párommal finanszírozni a fenntartást. Szükségünk van – mint minden más alapítványnak – az adományszerzésre. Szakmailag inkább a mélységekbe szeretnénk nőni, több szolgáltatással. A régi Létra klubban, mára szakmai döntés alapján, csakis a “mi” Világszép gyerekeinknek szervezünk foglalkozásokat. Ide is nagy szükség lesz anyagi támogatásokra, hogy minél több szakemberrel, egyre több foglalkozást tudjunk megvalósítani. További fontos célunk, hogy a 150 gyerek közül még nincs mindegyiknek saját mentora, és ahhoz, hogy legyen, további szakmai mentorokat kell felvegyünk a csapatba, akik az önkéntes mentorainkat képzik és vezetik. Ehhez is pénz kell. A következő nagy álmunk egy mentorház, ami nem csupán lakhatást biztosít a 18. évüket betöltött fiatalok számára, hanem egy komoly szakmai program segítségével valódi esélyt nyújt az önálló élethez. Ehhez már meg van az ingatlan is, és a nehéz idők ellenére, mi össze szeretnénk gyűjteni a pénzt az átépítésre és a működtetésre. És miközben azon dolgozunk, agyalunk, hogyan hozzuk le az álmokat a földre, a legcsodálatosabb, hogy nap mint nap találkozunk a gyerekekkel, a kamaszokkal, a fiatal felnőttekkel. Ők adnak erőt és örömet, mikor persze ezer konfliktus és tojáshéjon táncolás közepette az ember elveszíthetné a lelkesedését és hitét, de számomra VELÜK tényleg ezerszer szerethetőbb és élhetőbb ez az ország, ez a világ.

Ágnes és Lori