Hogy milyen mentornak lenni?

Budai Réka önkéntes mentor írása

Amikor Londonban éltem, két szervezetnél is önkénteskedtem: az egyik nehéz körülmények között élő gyerekeket mentorált csoportosan havi egyszer, a másik pedig olyan gyerekeknek tartott matek korrepetálást, akik nagyon le voltak maradva társaiktól, azonban a különórákat anyagilag nem engedhették meg maguknak. Mindkettőt imádtam, fantasztikus érzés volt, amikor az egyik gyerek, – aki többet ásítozott az órán mint amennyi feladatot sikerült megoldanunk – egyszer odafordult hozzám és azt mondta: “Tudod mit? Már nem utálom a matekot mint régen. Még talán szeretem is”.

Amikor visszaköltöztem Budapestre, mindenképpen szerettem volna továbbra is valamilyen önkéntes tevékenységet végezni, ezért elkezdtem keresni olyan alapítványokat, akik gyerekekkel foglalkoznak. A legfontosabb kérdések azok voltak, hogy melyik alapítvány célja áll hozzám a legközelebb, illetve hol érzem azt, hogy a leghasznosabban tudnám segíteni a szervezet működését. Sok-sok keresgélés és megfontolás után a Világszép Alapítványra esett a választásom: megfogott a szakmai profizmusuk, a több mint tíz évnyi tapasztalatuk, de leginkább a lelkesedésük. Pontosan azt kerestem, ami a londoni önkéntes tapasztalatokból hiányzott: valódi kapcsolódást. A csoportos mentorálás után mindig maradt bennem egy hiányérzet és kételkedés, hogy valóban érnek-e ezek az alkalmak valamit, hosszútávon tudok-e segíteni a gyerekeknek? A Világszép Alapítványnál egy mentorra egy gyerek jut, ugyanakkor mégsem érzem azt, hogy amit csinálok az csepp a tengerben, mert legalább egy évre köteleződöm el, és heti rendszerességgel találkozom a mentoráltammal.

Az alapítványtól kapott rengeteg képzésnek köszönhetően teljesen felkészülve érkeztem az első találkozásokra, de úgy éreztem így is mély víz volt. Egy ismerősöm mesélte, hogy az örökbefogadást megelőző tanfolyamon a jelölteknek hosszasan le kell írniuk, hogyan képzelik el a jövendőbeli gyermeküket, majd megkérik őket, hogy tépjék össze a papírt. Erősnek hangzik, de szerintem nagyon jól illusztrálja mi történik egy mentor kapcsolat elején is. “Kapok” egy gyereket, annak minden csomagjával, jóságával és traumájával együtt, és sokszor ez a gyerek teljesen más, mint akit akarva-akaratlanul is elképzel az ember. Hirtelen eljön az első találkozás napja, ott állunk egymással szemben, Mi mostantól mentor és mentorált vagyunk.

Mentor? Ki is vagyok én akkor neki? Nem szülőpótlék, hiszen nem is vagyok hivatott a szerepet betöltésére, és a heti egy találkozás valamennyire meg is szabja azokat a határokat. Legjobb barát? Barát egyáltalán? Egy támasz? Titkos napló? Valahol mindegyik és egyik sem. De talán nem is kell ezt a kapcsolatot megmagyarázni, mert folyamatosan alakul, sokszor akár “kettő lépés előre, egy hátra” módon. Nem egyszer okozott csalódást akaratlanul a mentoráltam, amikor rengeteg közös program, beszélgetés, játszás után éppen nem találtam otthon és “Hoppá elfelejtettem, mindig ilyenkor jössz?” volt a meglepődött válasz a telefonban. Igen, csupán már fél éve, minden egyes héten. Aztán nagy levegőt veszek és a következő héten megint elmegyek hozzá és ismét egy nagyon jó találkozó kerekedik. Ez csak az én tapasztalatom, mert minden mentornak teljesen egyedi a kapcsolata a mentoráltjával, a csoportos szupervíziók alkalmával ez mindig kiderül. Az önkénteskedés folyamán ugyanis mentorként nem csak a kis mentoráltam útjának egyengetésével gazdagodom, hanem rengeteg fantasztikus embert is megismerhetek a többi mentor személyében. A Világszép Alapítvány nem csak a gyermekvédelem sokszor száraz és rögös útvesztőjében segített eligazodni a két felkészítő hétvégén, de engem és a mentortársaimat is csapattá kovácsolt, sokszor a nevetéstől könnyezve.

Ami talán a legnagyobb kérdőjel volt számomra a jelentkezés előtt, hogy mekkora áldozat lesz majd időben, hogy minden héten egy estét munka után a mentoráltammal fogok majd tölteni. Igen, megyünk ha esik ha fúj, de így egy év távlatából egyáltalán nem tűnik semmiféle tehernek. Rengeteget tanulok én is a mentoráltamtól például, hogy ne tervezzek meg mindent előre szokásomhoz híven, mert néha az is elég, ha van papír meg ceruza es torpedózunk. Az is tanulság, hogy nem csak én nyithatok ki neki új kapukat – ahogy neki a Szabó Ervin könyvtár lett az új kedvenc helye -, hanem én is tapasztalhatok új dolgokat. Ki gondolta volna milyen felemelő ennyi idősen trambulin parkban ugrálni?

Nem a rendszert változtatom meg, mégis hiszem, hogy van értelme annak amit teszek! Hogy honnan tudom? Nem kérdeztem rá eddig, ő hogyan éli meg azt, hogy van egy mentora, de egyszer magától ezt mondta amikor ballagtunk hazafelé az egyik programról: “Annyira jó, hogy van egy ember az életemben, aki mindig jön, és nem küld el ha kérdezni szeretnék valamit, hogy “hagyjál kérlek, most dolgoznom kell”. Lehet apróság, de számomra ekkor szállt el minden kétségem afelől, hogy van-e értelme az egésznek.