Tegnap este hazafelé a villamoson két harsány kamaszfiú közelébe sikerült leülnöm. Mellettem egy középkorú pár félhangosan minősítette a fiúk viselkedését: „Milyen bu…ók ezek gyerekek, hogy nevelték őket a szüleik”. Miután nyolc éve dolgozom állami gondoskodásban élő gyerekekért, az első gondolatom az volt: „Szegény srácok, most csak ketten vannak, vajon most miért kell érzik a kényszerét annak, hogy minél félelmetesebbnek látszanak?” Rögtön utána a második pedig: „Őket még sosem láttam, pedig ennek a budai, elit környéken járó villamosvonalnak a mentén van 4 gyermekotthon, ahová évek óta járunk”. Majd rögtön Karesz – hívjuk e történetben Karesznek – arca ugrott be, akivel a múlt héten futottam össze a Klubban.

Karesz régóta Világszép, most épp egész jól van. Tipikus kamasz, bár sokan látva a viselkedését rögtön beteszik a „na, persze, mi mást várhatnánk el egy zacistól” dobozba, annak ellenére, hogy néha viharos és megmagyarázhatatlan reakciói nem sokban különböznek egy családban felnövő kamasz néha viharos és megmagyarázhatatlan reakcióitól.

Ami sokkal fájóbb, annak ellenére teszik be őt ebbe a dobozba, hogy halvány elképzelésük sincs arról, hogy életének eddigi 16 évében mi mindenen ment keresztül.

Nekem is csak sejtéseim vannak arról, milyen traumákat élhetett át, hogy amikor 6 éves korában állami gondozásba vették, a szülei 10 év fegyházbüntetést kaptak. Ennél valamivel többet tudok az elmúlt 10 évről, amit különböző gyerekotthonokban élt meg, ahol farkastörvények uralkodnak, így nagyobb esélye nem a traumái feldolgozására, hanem halmozására volt.

Három évvel ezelőtt dr. Bruce Perry, a traumakutatás úttörőjeként számon tartott amerikai gyermekpszichiáter tartott nálunk előadást traumát átélt gyerekekről, a veszteségükről, a viselkedési mintáikról és a gyógyulásukról. Programjainkra talán az ő könyvei, gondolatai voltak mindig is a legnagyobb hatással. Tőle tanultuk többek között azt, hogy a kisgyerek korban ért extrém negatív behatások gyakorlatilag áthuzalozzák az agyat, így sokszor nem fejlődnek ki bizonyos szociális és egyéb képességek, ezt a hátrányt pedig iszonyú nehéz, majdhogynem lehetetlen a későbbiekben pótolni. Ezért a családjaikból kiemelt, traumatizált gyerekek több szempontból is másképp működnek, mint azok a kortársaik, akik normális, biztonságos körülmények között nőnek fel.

Perrytől tudjuk azt is, hogy egyetlen megoldás minderre a valódi emberi kapcsolatokban való gyógyulás lehet. A tényleges odafigyelésnek hihetetlen ereje van, akár egyetlen jó tapasztalat, vagy rövidebb támogató kapcsolat is iszonyú erős tud lenni, mert a gyerek ezekből a jó emlékekből tudnak csak építkezni, újra meg újra felidézve elhinni, hogy nem minden ember rossz, van remény.

Mennyivel szebb lehetne a világ, ha a gyors és egyszerű minősítés helyett néha megállnánk, és megkérdeznénk: „Mondd, mi történt veled? Mi a baj?”

Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány vezetőjének írása