Saci mindig is imádta a programjainkat, szeret velünk lenni. Öt éves kora óta állunk mellette, láttuk őt felnőni, úgy gondolom, jól ismerjük. Pontosabban ismerjük Sacit, amikor olyan helyen van, ahol szeret lenni, de azt a Sacit is, aki egy gyerekotthon falai közt töltötte egész gyerekkorát. Ahogy kamaszodott, egyre több hír jött olyan ügyeiről, amik részben a felnőtté válás nehézségeinek, részben traumáinak köszönhető. Ez utóbbi alatt nem csak a családjából való kiemelés traumájára kell gondoljunk, hisz a „zacis” identitás, az intézményi lét maga is számtalan újabb sérülést pakol az emberre.

Nem felmentvén őt a tettei alól, az egyik ilyen „ügy” jóval túlment az elfogadható határon, ezért Saci speciális, zárt gyermekotthonba került, szigorú keretek közé. Heti egyszer lehet látogatni, kétszer öt percet telefonálni, tűpontos napirend szerint él 60 négyzetméteren összezárva hat kamaszlánnyal és nevelőivel. Naponta két órát takarítanak körletekbe osztva, egy emelettel feljebb járnak suliba. Saci épp harmadjára járja a tizediket, nem mintha megbukott volna, csak épp ott nincs tizedik felett osztály. Olyan alapvető dolgokat, mint a zenehallgatás vagy a napi fél óra netidő csak a legmagasabb kedvezmény-kategóriában kaphat az ember, ami ritka, mint a fehér holló. Mégis Saci legtöbbször nagy szeretettel beszél a nevelőiről, a programokról, és arról, mit tanult itt az elmúlt másfél évben. Bár alig várja, hogy három hét múlva, a 18. szülinapján végre kiszabaduljon és átköltözzön egy utógondozóba, úgy érzem, a lelke mélyén szeret itt lenni. A nevelői jó és elhivatott szakemberek, rengeteg fejlesztést és egyéni figyelmet adnak, kedvesen és következetesen terelgetik a lányokat, akiknek tudat alatt ugyan, de biztonságot és nyugalmat adnak ezek a nagyon szigorú keretek.

A látogatáson terveket szövögetünk vele: hol folytatja a sulit, hogy az álma szerint szakács legyen egy klassz helyen, hogyan tartja majd rendben a saját kis szobáját napirend nélkül is, illetve kivel fog találkozni, és kivel biztosan nem. Mindeközben előre félünk, hisz neki is hirtelen kell felnőni: suli mellett legyen elég ideje és energiája dolgozni, mosni, bevásárolni, főzni, hogy legyen elég ereje nagyon kevés pénzt jól beosztani, és bizonyos embereket messziről elkerülni. Mindezt a mostaninál jóval kevesebb hétköznapi támogatás és biztonságot adó keret nélkül.

Joggal félünk, mert sok hasonló esetben újra történik „véletlenül” egy ügy, a fiatalok pedig hamar visszakerülnek egy hasonló zárt intézménybe, mert csak ilyen szigorú keretek között képesek jól működni. Ez az ő komfortzónájuk, a gyermekotthonban sajnos nem arra szocializálódnak, hogyan tudnak önállóan boldogulni. Ezt a jelenséget hívja a szakirodalom intézményfüggőségnek.

Mi, a Világszép Alapítványnál annyit tudunk tenni ez ellen, hogy addig fogjuk a rendszerből hirtelen kikerülő gyerekek kezét, amíg biztonságban nem tudjuk őket, amíg képesek nem lesznek önállóan is boldogulni az ugyan szabad, de ijesztően bonyolult felnőtt világban.

Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány vezetőjének írása