„Kriszta, emlékszel, amikor kb. három éve Paloznakon kentél nekem szalámis kenyeret a konyhában?”, mondja nekem Tomi (hívjuk ebben a történetben Tominak) a kocsiban, mialatt hazafelé viszem őt a tábor első éjszakáján. Hat napra jött, de a táboroztató csapat nem tudta őt biztonságban megtartani, ezért kellett lemenjek érte. „Hogyne emlékeznék” – és valóban emlékszem, pontosan nyolc évvel ezelőtt történt – ez volt az egyik első, és igazán meghatározó Világszép pillanat az életemben. Hogy mitől lehet olyan fontos egy szelet kenyér a 21. század Európájában?

Tomi a kortársainál jóval alacsonyabb és vékonyabb testalkatú srác volt mindig is. Ismerve a gyermekotthonok kemény világát, neki sokkal több energiát kellett arra fordítania, hogy minél nagyobbnak, félelmetesebbnek és sebezhetetlennek tűnjön – ahogyan azt a túlélési ösztöne diktálja.

Állandóan résen volt, leste honnan jöhet a támadás, mivel vág majd vissza, esetleg merre meneküljön, természetesen anélkül, hogy még lejjebb csúszna az erőfitogtatók rangsorában.

Ezért a közös vacsorák alkalmával is mindig nagyon keveset evett, inkább a többieket figyelte, és az állandó csesztetéseket hárította. Nem csodálom, hogy nem nőtt olyan ütemben, mint a többiek.

Azon a nyolc évvel ezelőtti estén is csak a takaródó után, amikor már minden elcsendesedett körülötte, kvázi elmúlt a veszély, akkor vette észre, hogy megint éhes maradt. Vacsorát kért a nevelőjétől, aki visszazavarta az ágyba, mondván legközelebb egyen vacsoraidőben. Mikor ötödszörre ment ki a mosdóba, utánamentem és kérdeztem mi a baj. Természetesen levittem a konyhába és csináltam neki két szendvicset, amíg megette csendben suttogva beszélgettünk.

Mi Világszépek, többek között ezt értjük a személyre szabott egyéni figyelem alatt. Olyan órákat a sima sulis hétköznapokban, vagy tábori napokat a nyári szünetben, amikor végre valaki nem „tömegben” kezeli őket. Alapvető gondoskodást, ami minden kisgyereknek alanyi jogon jár, és ami elengedhetetlen ahhoz, hogy fejlődni tudjon mind fizikailag, mind pszichésen. Ezt a figyelmet és biztonságot adjuk kollégáimmal jelenleg 190 olyan gyereknek, aki a saját családja helyett az állam gondoskodásában nevelkedik.

Marton Kriszta, a Világszép Alapítvány vezetőjének írása