Orosz Kata önkéntes mesemondó írása
Gyerekkorom óta szeretek meséket olvasni, hallgatni. Amióta a Világszép Alapítvány mesemondó önkéntese vagyok, még a korábbinál is nagyobb csodálattal tekintek a mesére, mint műfajra és a hihetetlen energiákra, amiket az élőszóban, személyes jelenléttel átadott mese a közönségben (és persze a mesélőben magában!) meg tud mozgatni. A Világszép gyerekekkel, fiatalokkal közös élmények pedig alapjaiban változtatták meg azt, amit az emberi kreativitásáról, érzékenységéről, ellenálló képességéről gondolok.
Két éve csatlakoztam a Világszép Alapítványhoz mesemondó önkéntesként. Azóta legalább havonta egyszer – időnként többször – más mesemondó önkéntesek társaságában ellátogatok egy budapesti gyermekotthonba, hogy meséljek az ott élő gyerekeknek. A meséket a folyamatosan frissülő Mesetárból válogatom ki, általában az otthonba látogatás előtt egy-két nappal. A Mesetár meséinek összeválogatását, a szövegek gondozását Zalka Csenge Virág hivatásos mesemondó, a Világszép Alapítvány mesemondó programjának szakmai vezetője végzi.
Amikor a közelgő látogatáshoz a tökéletes mesét keresve a Mesetárat böngészem, több szempontot is figyelembe veszek. Először is: melyik az a mese, ami engem az adott pillanatban megszólít? Onnan tudom, hogy egy mese megszólított, hogy ahogy elolvastam, legszívesebben azonnal elmesélném valakinek. Aztán pedig: melyik az a számomra kedves mese, ami az otthonban élő gyerekeknek éppen most a legérdekesebb, megkapóbb, legizgalmasabb lehet? Vajon a kisebbek, vagy inkább a kiskamaszok, kamaszok fogadnák nagyobb érdeklődéssel a történetet?
Egy mesélős alkalomra jellemzően két mesével készülök, a fiatalabb és a kicsit idősebb mesehallgatókra is gondolva. A látogatás előtt kétszer-háromszor elmondom magamban a meséket; van, hogy családtagokon, barátokon gyakorlom a történet fordulatait. Közben gyakran elképzelem, melyik szereplő, melyik fordulat lehet az, ami a Világszép fiatalok fantáziáját megmozgatja. Néha ezt sikerül eltalálnom; máskor viszont számomra teljesen meglepő motívumok vonják be a gyerekeket a mesébe.
Maga a mesélés az esti órákban zajlik; jellemzően az után, hogy a gyerekek már megvacsoráztak, és esti pihenőre (a kicsik már lefekvéshez) készülődnek. A mesemondás az otthon nappalijában zajlik; a mesemondók általában egy széken vagy a földön ülve mesélnek, a gyerekek pedig a kanapékon ülve-lógva-fekve hallgatják a mesét. A mesélés kezdetekor nem szűnik meg automatikusan az alap nyüzsi; a kisebb és nagyobb kamaszok gyakran a telefonjuk nyomogatása közben követik a mesét. (Hogy követik, azt a hol vicces, hol elképesztően érzékeny, a mese alakulására reflektáló beszólásaik igazolják.)
Azért jelentkeztem önkéntesnek a Világszép Alapítványhoz, mert szerettem volna segíteni az alapítvány küldetésének megvalósítását: állami gondoskodásban élő gyerekeknek személyes figyelmet, kapcsolódási lehetőségeket nyújtani. Ezt fontos és nemes célnak tartom, és úgy érzem, hogy a heti rendszerességű mesemondás az otthonokban nagyon hatékony keretet biztosít ehhez. Az önkéntes mesemondó lét azonban nem csak a gyerekekkel való kapcsolódás miatt különleges élmény számomra. A Világszép Alapítványnál egy lelkes és inspiráló önkéntes közösség tagja lehetek, és az alapítvány által szervezett beszélgetéseket, közös programokat a többi önkéntessel legalább annyira várom, mint a mesélést az otthonokban.
